Nem tudhatom

Örömmel és nosztalgiával adjuk közre Hanna Grandma két évvel ezelőtti versét, melyet egy színjáték ürügyén írt a csoportnak. Fogadjátok szeretettel!

Nem tudhatom, hogy másnak az iskola mit jelent,
nekem munkahelyem itt e diákoktól ölelt
kis ország, rossz s jó nebulók sajátos világa.
Általa gyakorlom szakmám, mint gyakorol a Feri bácsi lusta diákja,
s remélem, a nyugdíj is majd e helyen ér engem el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy diák, nevét is, osztályzatát is tudom,
tudom, hogy mit érdemel, könyörgését már unom,
s tudom, hogy mit jelenthet egy vasárnapi alkonyon
a szememből sütő, kétségbeesett fájdalom.

Ki tanárként lép be, annak pokol e táj,
s nem tudja, hol rejtezik itt a lesben álló diák;
annak mit rejt e épület? sírást s hangos lármát,
ahogy nékem is zajt és fegyelem hiányt;
az rumlit lát a tanári ablakán keresztül, s nevető gyereket,
még a tanulót is, ki jobb jegyért remeg,
letépett függönyt, összerugdosott falat, 

kollegát, ki egyest írogat,
a padoknál álló diákot, ki halkan sírogat,

s mi, tanárok, föntről lessük, s égetnénk tüzen,
mikor órán padtársának papírfecnin üzen;

sorstársam csak áll, körötte sok gyerek,
s a pokol udvarában, a sárban egy elsős hempereg;
és ott a tanítója, egyetlen pártfogója,
próbálja beimádkozni tanulni, de reggel elgurult bogyója,
és teljesen kiborul, hazaküldi az igazgatónő.

Hogy én se menjek be másnap, mert egy rossz osztály jő ,
betegséget színlelek, de nem lehetek sokáig alvó;
nem létezik toll, mellyel minden asztalomon heverő dolgozat kijavítható.

Hisz hősök vagyunk mi, akár a többi oktató,
s tudjuk kinél, mikor és hol a napló,
de tanítanak idősek itt, akik morognak szüntelen,
és fiatalok, akikben friss élmény az egyetem,
a kulcs zsebünkben, őrizzük, néha táskánk mélyére dugva,
míg jelzőt nem csenget a ketyere újra,
s akkor órán a diák kérdéseinkre felelget.

Nagy örömmel várunk, felszabadító nyári szünet!

R.M. után írta: Hanna Grandma